Magamról

1984 és 1989 között Szlávik Lajosnál tanult festészetet. 1994-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán, Gerzson Pál osztályában. 1994-ben fél évet töltött Genfben a Sammuel Buffat Alapítvány ösztöndíjával.

2000-2017 között a MOME oktatója volt, a Tárgyalkotó Tanszéken mint alakrajz tanár. 1995-től tagja, majd 2005-től vezetőségi tagja az Artus kortárs művészeti stúdiónak.

Előadóként több alkalommal szerepelt az Artus előadásain, a KakasKakasKakas című, 2009-ben bemutatott darabban, valamint a Kérész Művek előadásain.

Képzőművészeti tevékenysége mellett sportolói múltja is van.

Többszörös junior magyar síugró bajnok, 1983-84-ben a magyar síugró válogatott tagja volt, a Síugró Világkupában versenyzett. 1984-ben a németországi Willingenben megrendezett Európa Kupa versenyen (ma Kontinentális Kupa) normál sáncon 11., nagy sáncon 7. helyezést ért el.

Felesége Viszoki Ágnes, gyermekei Sára és Berta.

Művészete

Festészete alapvetően absztrakt, de mindig és hangsúlyosan valamilyen konkrét látványból indul ki. Eddigi életműve témái alapján osztható korszakokra, kategóriákra.

A kilencvenes években kezdte Szobamozi című szénsorozatát. Itt a szobabelsőbe beszűrődő fények és a falra vetülő árnyékok jelennek meg először szénfestményeken, majd a rá összetéveszthetetlenül jellemző vegyes technikájú, nagy méretű képeken először 1998–2001 között. A Szobamozi-sorozathoz kapcsolódnak a műterembelsőket megjelenítő képei is.

Már a Szobamozi sorozat által tematizált időszakban, és előtte is mindig érdekelte a táj, a nyári művésztelepeken Nagykátán, Tápióbicskén és Pilismaróton is készültek szénrajzai a szabadban. 2002 óta azonban egyre hangsúlyosabbá válik ez a vonulat művészetében. Tájképeinek alapját, motívumait mindig valóságos erdők, mezők, ligetek jelentik az ország legkülönbözőbb területein. Az Aggteleki-karszt (Bódvaszilas), a Balaton-felvidék (Szent-György-hegy), Nógrád (Szilaspogony) a 2000-es években és a 2010-es évek elején, majd 2015-től Vértestolna, Szentandráspuszta tájai ihlették műveit. „A többféleképpen értelmezhető, tereptárgyakká összeálló foltok, szétfolyó festékpatakok, vonalak irizáló felületeket eredményeznek, de az összhatás mégis letisztult, nyugodt. A festői megoldások és eszközök bravúros felvonultatásán túl ezekben a realisztikus, mégis szimbolikusnak tekinthető tájakban Nádor Tibor önmaga panteisztikus feloldódását is megjeleníti. Nem is annyira a természettel, a tájjal, sokkal inkább annak atmoszférájával lényegül eggyé.”[1] (Szeifert Judit)

2019-től táj alapú, természeti látványokból inspirált képei vonatkozásában bevezette művészetében a képtáj fogalmát.